Lássuk be, a Botrány (Bombshell, 2019) önmagában nem egy nagy történet. Ahogyan azt sem nem indokolja semmi, ami felé haladunk, hogy a zaklatás tematikáját kisajátítsa magának a XXI. század.

Az első bő félóra kifejezetten unalmasan telt, nagyjából annyi történt, hogy nagyszájú médiasztárnők mászkáltak a Fox hírcsatorna főhadiszállásán, és egészen Trump elnökjelöléséig elhitték, hogy ők valakik. Azt viszont érdekes és tanulságos volt látni, ahogy a boomer Trump kihozta az állatot a média szereplőiből azzal, ahogy a női nemet tematizálta. Ennél a pontnál jöhetett rá a zaklatási botrányt kirobbantó Gretchen Carlson (Nicole Kidman), hogy nincs veszítenivalója. Ötvenes nőként egyébként is fenyegette a kirúgás veszélye, és többé nem tudott, nem is akart viselkedni elnyomó főnökével, a zaklató Roger Ailes-szel (John Lithgow) szemben. Eddig a pontig egyik női karakter sem volt kifejezetten szimpatikus, sőt, Nicole Kidman külsejétől a sok premier plánban egyenesen falra másztam. Tudom, botrányos ilyet mondani, de lárvaarca van a botoxtól, nagyon hasonlít Jakupcsek Gabriellára, aki jó ideje szintén furán tartja a száját vélhetően a sok belé fecskendezett kemikáliától. Hogy beszélhet női méltóságról az, aki ennyire retteg az öregedéstől, és attól, hogy megváltozott külsejével a nézők (és így "a világ") már nem fogják "szeretni"?

Aztán a harmincnyolcadik percben "robbant a bomba", és hát igen, ahogy az lenni szokott, a (majdnem) letolt gatyával megmutatott zaklató (bácsi) jelenete meghozta az izgalmat, ahogy követelte magának a napi betevő lábfétist, miegymást. Innentől kezdve vált érdekessé a történet, ti. a megalázás generációs folytatása, ahogy a szemünk előtt roppantja össze a magabiztos, harmincéves feltörekvőt, Kaylát (Margot Robbie),aki a végsőkig tartja magát és utána is csak öt percre omlik össze. Ez itt Amerika, kérem szépen, a tévé pedig "vizuális műfaj", ahogy a zaklató Roger Ailes-szé maszkírozott John Lithgow hangsúlyozta szállóigévé vált mondását, egyben igazolta erkölcstelen viselkedését.

Elgondolkodtató, hogy az idős, nagybeteg Ailes mégis hogy a fészkes fenébe tudta rávenni arra a fent említett harmincéves üdvöskét, hogy felhúzza a ruháját és villantson?! Testi erő híján hogyan "győzhetett" a tisztelet, ha volt a puszta ambíciókon felül, hogyan viselkedhet ennyire jól nevelten egy nő a zaklatás során? Ezen teljesen megütköztem. Kayla egy jól irányzott ütéssel simán leveri Rogert a foteljából. Persze, értem én, hogy erőszak erőszakot szül, a vezérnek pedig csak egy mondatába kerül és a következő pillanatban az üdvöske már repül. A többiről nem is beszélve. Ezért számomra Kayla sem sajnálatraméltó, sem szimpatikus nem volt. Mert nagyon jól tudta, mibe megy bele a karrier érdekében, amikor megtette, amit az öreg kért tőle, ahelyett, hogy bizonyítékot gyűjtött volna, mint Gretchen, ha tényleg annyira bántja a dolog, ahogy később azt előadta, és leperli a gatyát Ailes-ről. A végén mégis ő vonta felelősségre Megyn Kellyt (Charlize Theron), aki szintén sosem szólt volna egy szót sem a vele történtekről, ha Gretchen Carlson ki nem robbantja a botrányt.

Ha pedig nincs Trump, akkor ez a film sem készül el, ebben is majdnem biztos vagyok. Addig húzogatta a gyufát tévés műsorokban és a Twitteren, amíg nyilvánvalóvá tette generációja politikai, gazdasági és egyéb módszereit a pénzcsinálásra, és ezzel a rendkívül káros felfogással szemben a fiatalabb nemzedékeknek muszáj volt állást foglalni. Régóta mondogatom, hogy a világban egyre több probléma nem politikai vagy gazdasági, hanem generációs ellentétekből fakad. Ahogy Ailes egyre csak azt hajtogatta, hány milliárd dollárt termelt évente a Murdoch-családnak, azzal egy dinoszaurusz vallomását hallottuk az emberek világában.  Sokan már nem értették, mégis hogyan jutott el idáig?! Mintha nem léteztek volna személyiségi jogok, úgy használta a nőket a nézettség növelése érdekében. Tanulságos volt látni, ahogy egyesek, köztük sok nő ezt tökéletesen elfogadták. "Roger férfi, persze, hogy kíván bennünket, de nagyon sokat is adott nekünk, lehetőséget, hogy azok legyünk, akik akartunk lenni." A média világában legfőképp a törtetés és a pénz számít, de azt is emberek csinálják, és ha ők időnként nemet mondanak, vagy kiszállnak a mókuskerékből, a rendszer megáll, esetleg recsegve-ropogva össze is dőlhet. Az ábrázolt megalkuvások, ki nem állások a másik mellett (Rogert sem védte meg végül senki), a gyomorforgató lapítások igazából nem ráztak meg. Húszéves koromban tuti borsódzott volna a hátam ettől a filmtől, ám most a katarzis elmaradt, így csak a végén, Nicole Kidman utolsó két mondatával tudtam azonosulni. Küzdelmeinkben, akár nyerünk vagy veszítünk, a  végén mind egyedül maradunk - és igen, ez is egy nagyon fontos tanulság "az életben".